Addikciós elméletek
A függőséget okozó szerek a dopamin mennyiségét növelik az agyban.
A dopamin nem a jutalom (cél) élvezeti értékét reprezentálja elsősorban, hanem a viselkedés (a célhoz vezető út) megerősítéséért felel.
A szerek természetellenes módon és mértékben növelik a dopamin mennyiségét, ezáltal – következményektől, élvezeti értéktől függetlenül – extrémül sikeresnek „minősítik” a droghasználati viselkedést.
Emellett a drog hatására bekövetkező, a természetesnél nagyobb mennyiségű, hosszasabb dopamin-felszabadulás növeli azt a küszöböt, ami ahhoz kell, hogy természetes jutalmakra utaló jelzések aktiválják az ennek megfelelő viselkedést. A függőt a szeren kívül már semmi egyéb nem motiválja, semmi más nem képes élvezetet okozni.
Az agy jutalmazó rendszerében bekövetkező változások más agyterületeken is változásokat váltanak ki. Egyik ilyen a stressz-hormonok – az adrenalin és a kortizol – felszabadulását szabályozó hálózat. Ennek megváltozása is hozzájárul a megvonás során fellépő negatív érzelmi állapothoz. Végül, a függőség során a prefrontális kéreg működése is megváltozik, károsodik az ítélőképesség, az impulzuskontroll, a memória-funkciók, beszűkül a figyelem.
Ezek az idegrendszeri változások sajnos olyannyira tartósak, hogy a drog okozta fizikai dependencia és tolerancia élettani hatásainak elmúltával is fennmaradnak. A függő személlyel sajnos hosszú drogmentes évek után is megtörténhet, hogy kulcsingerek hatására – mint pl. a drogfogyasztás helye, vagy maga a drog látványa – a berögzült szokás visszatér. A legokosabb, amit tehetnek, hogy nem szoknak rá.
Miért lesz valaki függő?
Az addikció mögött álló folyamatokkal kapcsolatban több elmélet is létezik. Ezek nem mondanak ellent egymásnak, csak más szemszögből vizsgálják a folyamatokat.
Az „élvezet-homeosztázis zavar” elmélet (“hedonic homeostatic dysregulation” Koob and Le Moal 1997) talán az egyik legkorábbi, de máig is helytálló elmélet, mely a szerek által kiváltott dependencia szerepét emeli ki. Bár a droghasználat extrém módon emeli a hangulatot, a hatás elmúltával jelentkező elvonási tünetek – ugyancsak extrém módon – csökkentik.
A hangulat szabályozásában szereplő neuronhálózatok működésüket a magasabb transzmitterszinthez „igazítják”, ezért annak természetes módon felszabaduló mennyisége már nem elegendő a normális jó hangulat fenntartásához. Ez a függő személyt drogfogyasztó viselkedésre ösztönzi.
A hangulat olyan mint egy hullámmedence: a hullámhegyeket óhatatlanul hullámvölgyek követik, és ha túl nagy a hullámzás, a víz egy része kifröccsen és a medence vízszintje apad. Mint az ábrán is látszik, a függőség következményeképpen a drog hiányában kialakuló hangulat egyre süllyed, ami egyre erősebb, ellenálhatatlan kényszert ébreszt a droghasználó viselkedés iránt. És az ördögi körből szinte lehetetlen kilépni.
Az addikció hatására felborul az agy hedonikus egyensúlya. A pozitív megerősítés (eufória) helyét egyre inkább a negatív megerősítés veszi át (megvonási tünetek enyhítése). A használó egyre kevésbé a „jó érzésért”, inkább a rossz érzések elkerüléséért használja a szert.
Az ún. „jutalmazási érzékenyítés” elmélet (incentive-sensitization theory, Robinson and Berridge, 2008.) neurobiológiai megközelítésű, magában foglalja az agy jutalmazó rendszeréről és az asszociatív tanulásról szerzett ismereteket. Az elmélet szerint a függőség kialakulása során a droghasználat iránti vágy fokozatosan nő, miközben a drog által kiváltott élvezet csökken.
Az első droghasználat is az élvezet reményében történik meg, és mivel valóban élvezetet okoz, ez a tapasztalat a drogfogyasztási viselkedés megerősödéséhez, megismétléséhez vezet. Mivel a drog élvezetkeltő hatása a hozzászokás miatt csökken, egyre nagyobb dózisokra van szükség a kívánt élvezet eléréséhez. Sajnos a viselkedés megerősödésében szereplő neuronkörök némiképp függetlenek az élvezet kialakulásáért felelős hálózatoktól. Az ismételt használat és a megnövelt dózis a viselkedés egyre drasztikusabb rögzüléséhez vezet. Az addikció állapotában a függő személy nagyon is tudatában van a drog negatív következményeinek, akár tudatosan felfüggeszti a használatát, ám a neuronhálózatok átépülése szinte irreverzibilis. Még ha a függő ki is bírja az akut megvonással járó negatív következményeket – amire nem mindenki képes – a drog iránti vágy hosszú ideig megmarad, és akár évek múlva is visszaesés következhet be.
A „károsodott viselkedéskontroll és jelentőség-becslés” elmélet (Impaired Response Inhibition and Salience Attribution (iRISA) Syndrome, Goldstein and Volkow 2002) a prefrontális kéreg (PFC) szerepét helyezi a középpontba.
A PFC két nagyobb alrégióra bontható. A dorsolaterális (felül és oldalt lévő) területek a tisztán kognitív, „hideg” folyamatokban, a ventromediálisak (alul és középen lévők) pedig az érzelmekhez kapcsolódó, „forró” folyamatokban vesznek részt. A két terület kölcsönösen befolyásolja egymás működését a döntések során, ám egészséges agyban a dorzális rész befolyása erősebb.
A modell azt feltételezi, hogy a szerhasználat során a megnövekedett dopaminszint nem csak eufóriával és a szerhasználati viselkedés megerősödésével jár együtt, hanem a PFC aktivációjával is. Képalkotó eljárásokkal bizonyítható, hogy a függőség kialakulásával a viselkedési döntések során a droggal összefüggő kulcsingerek jelentősége fokozódik – nagyobb aktivációt okoznak ezeken a területeken. A szerhasználat során a két alrégió viszonya is megváltozik: a ventrális rész veszi át az irányító szerepet.
A tolerancia akkor lép fel, amikor a szervezet alkalmazkodik egy függőséget okozó anyag meghatározott mennyiségéhez. Változik a receptorok száma, csökken a receptorok érzékenysége, nő a lebontó enzimek aktivitása stb. A szervezet az egyensúlyra törekszik és „védekezik” a túlterhelés ellen. (Te is befogod a füledet, ha túl nagy a zaj.) A tolerancia következménye, hogy a kívánt hatás eléréséhez a szerből egyre nagyobb mennyiség szükséges. A tolerancia a szervezet természetes reakciója, ám egyben ez az első lépés az addikció felé.
A dependencia hátterében az áll, hogy az agy olyan mértékben alkalmazkodik a drog által kiváltott kémiai változásokhoz, hogy ez válik az új „normálissá”. (A fenti példát folytatva, ha a folyamatos, erős zajtól hallássérült lesz valaki, annak az erősebb hang lesz a “normális”.) A függő a szer hiányában nem érzi magát „normálisan”, és ennek fizikai jelei is vannak. Bizonyos szerek fogyasztásának hirtelen felfüggesztése súlyos, akár életveszélyes elvonási tünetekkel jár. A fizikai függőség önmagában még mindig nem addikció.
A lelkileg függő személy adott „jelzések” (kulcsingerek) hatására ellenállhatatlan kényszert érez az adott cselekvésre. Ezek a jelzések a memóriában tárolt emléknyomok, amik az ezzel kapcsolatos környezeti ingerek hatására – pl. szerhasználat esetében a drog látványa, a drogfogyasztás helyszíne, a társaság stb., de néha minden látható ok nélkül – felidéződnek. Ezek a kulcsingerek az érzelmeket és motivációt szabályozó idegrendszeri pályákon keresztül óriási hatással vannak a viselkedésre. (Zaj-addikcióról – ha létezne ilyen 