Földünk egyre több problémával küzd és bár ezek önmagukban is jelentősek, be kell látnunk, hogy összeadódva komoly kihívást jelentenek az emberiség és általában a földi élőlények számára.
Kérdés, vajon a Föld egy élőlény?
Alexander von Humboldt (1769-1859) ismerte fel először, hogy az élőlények, az éghajlat és a földkéreg együttesen fejlődnek, magát a Gaia elméletet James Lovelock (1919-2022) angol tudós fogalmazta meg és Lynn Margulis (1938-2011) amerikai biológus dolgozta ki. Az elmélet szerint a Föld egy önszabályozó (homeosztatikus), globális rendszer, amelyben az élő és élettelen rendszerek szoros együttműködést tartanak fenn. A bioszféra működése szorosan összefügg az abiotikus tényezőkkel és a Föld, mint egységes rendszer tág határok között képes fenntartani létezésének feltételeit – „önszabályozó” Föld. (14. ábra).
Tény, hogy a Földi rendszer rendkívül összetett, számtalan egymással kölcsönhatásban lévő folyamattal úgy működik, mint egyetlen szuperorganizmus, amely módosítani képes a környezetét, és amelyben az élőlények (köztük a mikroorganizmusok) szerepe jelentős az önszabályozó mechanizmusok megfelelő működésében. Ezt támasztja alá az is, hogy a Föld felszín hőmérséklete, az atmoszféra összetétele és az óceánok sótartalma relatíve állandó.
14. ábra. A Föld környezete és az élet kölcsönhatásban van egymással (Kleidon, 2023 alapján)
További irodalom:
https://aeon.co/essays/the-gaia-hypothesis-reimagined-by-one-of-its-key-sceptics
A földi időjárást (klímát) számos fizikai, kémiai, biológiai, geológiai erő együttesen formálja, amelyek közül néhány mára emberi tevékenységek hatására is jelentősen sérült (fosszilis tüzelőanyagok mértéktelen felhasználása, környezetszennyezés, mezőgazdasági tevékenységek stb.). Az atmoszféra fizikai állapota és kémiai összetétele az energiafluxust (áthaladás, reflexió, abszorpció) alapvetően meghatározza, a kétirányú energiaáramlás mértéke pedig döntő a földfelszín hőmérséklete szempontjából (Kerényi, 2011). Az elemek biogeokémiai ciklusai (ld. 6.9. fejezet) ebben kitüntetett szereppel bírnak, hiszen érintik a légkörbe jutó bioaeroszolok képződését, azok összetételét, így magát a melegházhatást is.
Klímaváltozásnakaz éghajlat tartós és jelentős mértékű megváltozását nevezzük, akár helyi vagy globális szinten, az eredendő októl függetlenül: hatását tapasztalni lehet pl. az átlagos hőmérséklet növekedésében vagy a csapadék mennyiségének változásában is.
A Földön ez részben természetes folyamatoknak köszönhető, pl. tektonikus mozgások, óceánok hőkapacitásának változása, esetleges naptevékenység stb. következtében, de antropogén hatásokra is visszavezethető. A globális felmelegedéshez az üvegházhatású gázok (vízgőz, szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid, ózon, CFC) mennyiségének növekedése jelentősen hozzájárul – ezek egy része egyértelműen emberi tevékenységekhez köthető. Az üvegházhatású gázok mennyiségének változása befolyásolja a Föld energiamérlegét, ezzel annak éghajlatát is. A Föld légköri szén-dioxid koncentrációjának emelkedése pl. szembetűnő az ipari forradalom időszakát követően (15. ábra): a műszeres mérések kezdete (1850) óta följegyzett tíz legmelegebb év mindegyike 1990 után következett be.
15. ábra. A globális átlaghőmérséklet alakulása a Föld felszínén a műszeres mérések kezdete óta. A jobb oldali skála az abszolút értéket, a bal oldali az 1961–1990 közötti átlagértéktől való eltérést mutatja. A fekete pontok az egyes évekre vonatkoznak, a folytonos vonal ezek simított átlaga, a szürke sáv pedig a mérési bizonytalanság mértékét szemlélteti. (Forrás: Jánosi, 2007)
Számos jól megírt forrás fellelhető jelenleg a klímaváltozással kapcsolatban magyar és angol nyelven egyaránt (pl. Flannery, 2006; Behringer, 2010; Friedlingstein és mtsai, 2023), ezért ennek az anyagnak nem célja a téma részletes kifejtése.
Azonban néhány fontos dologra érdemes itt is felhívnunk a figyelmet, hiszen a klímaváltozás a Föld teljes egészére, így az élővilágra is jelentős hatással van. Ismert például, hogy az északi félteke jégtakarója rohamosan zsugorodik, a globális tengerszint folyamatosan emelkedik, 20 év alatt duplájára gyorsult a grönlandi gleccserek visszahúzódása (Larocca és mtsai, 2023). Kutatások igazolják, hogy bár a gepárd egy nappali ragadozó állat, a klímaváltozás őt is életmódváltásra kényszerítheti (Rafique és mtsai, 2023), vagy hogy pl. még bizonyos madarak (pl. tarka rigótimália) értelmi képességeit is negatívan befolyásolja a növekvő hőmérséklet (Soravia és mtsai, 2023). Emellett számos egyéb példát is említhetnénk még, az éghajlatváltozás akár az ember mentális egészségét is befolyásolhatja (a folyamatot klímaszorongás névvel illetik).
A klímaváltozás problémája régóta ismert, az ENSZ éghajlat-változási keretegyezménye aláírásra került már 1992-ben (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC), melynek protokollját kiotói jegyzőkönyv néven ismerjük. Ebben a fejlett országok vállalták, hogy 2008 és 2012 között átlagosan 5,2%-kal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását. Az egyezményt később meghosszabbították, Magyarország 6%-os csökkentést vállalt az 1985-1987-es időszak átlagos kibocsátásához képest (nálunk a jegyzőkönyvet 2007-ben a Magyar Közlönyben hirdették ki 2007. évi IV. törvény formájában).
A Párizsi Megállapodás további jogilag kötelező erejű nemzetközi egyezmény írt elő az éghajlatváltozásról. A megállapodást 196 fél fogadta el az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó konferenciáján (COP21) 2015. december 12-én Párizsban. A megállapodás 2016. november 4-én lépett hatályba. Az átfogó cél az, hogy „a globális átlaghőmérséklet növekedését jóval az iparosodás előtti szinthez képest 2°C alatt tartsák”, és törekedjenek arra, hogy „a hőmérséklet-emelkedést az iparosodás előtti szinthez képest 1,5°C-ra korlátozzák”. Ennek oka, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete szerint az 1,5°C-os küszöb átlépése sokkal súlyosabb éghajlat-változási hatásokat, többek között gyakoribb és súlyosabb aszályokat, hőhullámokat és esőzéseket eredményezhet. Ahhoz, hogy a globális felmelegedés 1,5°C-ra korlátozódjon, az üvegházhatású gázok kibocsátásának legkésőbb 2025 előtt el kell érnie a csúcspontját, és 2030-ig 43%-kal kell csökkennie. A célok között szerepel, hogy 2050-re az EU eléri a karbonsemlegességet. Az Európai Parlament 2019 novemberében éghajlatváltozási vészhelyzetet hirdetett, amelyben az EB kidolgozta az európai zöld megállapodást, amely kijelölte Európa számára a klímasemlegességig vezető utat 2050-re (ebben számos javaslatot fogalmaztak meg az ipar, a közlekedés és más ágazatok káros anyag kibocsátásának csökkentésére).
További ajánlott irodalom:
https://www.ppk.elte.hu/content/a-klimavalsag-pszichologiai-kovetkezmenyei.t.42058
https://www.cnbc.com/amp/2021/09/26/how-to-discuss-climate-change-productively.html
További filmek, videok:
Érdemes megnézni David Attenborough filmjét, amelyben bolygónk sorsáról, esetleges megmentéséről nyilatkozik (https://www.netflix.com/title/80216393)
A biodiverzitás az élőlények sokféleségét jelenti, azonban erről több szinten, különböző szempontok szerint is lehet beszélni: a genetikai diverzitás megkülönböztethető pl. egy egyed genetikai állományán belül, egyedek populáción belül, vagy egy faj különböző populációi között is. Beszélhetünk taxonómiai diverzitásról, ami a taxonok (pl. fajok) sokféleségét veszi számításba vagy például élőhelyek sokféleségéről, mikroorganizmusok esetén pedig különösen fontos azok anyagcsere változatossága, metabolikus diverzitása. Ezek tér és időbeli mintázatot is jelentenek, így a Földön eltérő életközösségek, társulások lesznek jellemzőek (ezek részletes ismertetése nem célja az anyagnak). Bármelyikben történő változás, például egy környezeti szennyezés hatással lesz a többire is: egy szennyeződés bizonyos élőlények eltűnésével járhat, míg mások így szelektíven előnybe kerülhetnek, elszaporodhatnak (pl. inváziós fajok). A mezőgazdasági művelés és annak módja közvetlenül is hat a biodiverzitásra: a növényvédő szerek használata is csökkenti azt, nem beszélve a rétek kaszálásának vagy az intenzív talajművelés hatásáról. Az ökológiai gazdálkodással az ember pont ezt a folyamatot igyekszik csökkenteni (pl. agrokémiai szerek mellőzése, vegyes gazdálkodási rendszerek, zöldtrágya felhasználása, alacsonyabb állatsűrűség alkalmazása stb.)
Hadd mondjunk itt el egy érdekes, bár szomorú példát a biodiverzitás drasztikus csökkenésére egy környezetszennyezéssel járó probléma kapcsán:
Nauru, egy kicsi (kb. 21 km2 területű) szigetország a Csendes-óceánban. A XX. század elején nagy mennyiségű foszfátot fedeztek fel rajta, melynek bányászatát szinte azonnal megkezdték, ez lett a sziget fő bevételi forrása, exportjából adódó bevételek a lakosságot is gazdaggá tették. Ugyanakkor ennek hatására eltűnt az önellátó gazdálkodás, élelmiszerekben is egyre inkább behozatalra szorultak. Az 1990-es évek végétől a foszfátkészletek viszont kimerülni látszottak, ez gyors gazdasági hanyatlást jelentett, miközben nyilvánvalóvá vált a drámai természeti katasztrófa, ami a bányászat következményeként kialakult: a bányák helyén meddőhányók maradtak, a népes dzsungelt élettelen sziklák váltották fel, élelmiszer termelése is lehetetlenné vált (18. kép). A szigeten a növény- és állatfajok száma lecsökkent, a foszfátbányászatból származó, tengerbe ömlő iszap súlyosan károsította a környező tengerek élővilágát is. Természetesen az utóbbi évtizedben próbálkoznak a sziget megmentésével (pl. bányarehabilitációs program), de ez minden bizonnyal hosszú évtizedeket vesz igénybe, ha egyáltalán lehetséges.
18. kép. Nauru szigetének látképe.
Tény, hogy a biológiai sokféleség számos módon hozzájárul az élethez, ennek fenntartása kulcsfontosságú a Föld életében. A természetvédelem fő célja maga is a biológiai diverzitás és ezzel kapcsolatosan az élőhelyek megőrzése.
2024. augusztusában lépett érvénybe az Európai Unió természet-helyreállítási rendelete (Nature Restoration Law – NRL), amely értelmében a tagállamok olyan intézkedéseket hoznak, amelyekkel 2050-ig helyreállítják a leromlott állapotú/sérült élőhelyeket. Ez különösen fontos, hiszen törvényhozóink végre belátták, hogy az egészséges ökológiai rendszerek biztosítják az emberi élet alapvető feltételeit.
A jogszabály főbb kitételei:
Az ökoszisztémák, élőhelyek helyreállítása az EU szárazföldi és tengeri területein, ezáltal a fajok „visszatelepülésének”, diverzitásának újradefiniálása, biodiverzitás csökkenésének megakadályozása.
A helyreállító intézkedések uniós szinten a szárazföldi és tengeri területek legalább 20%-át, 2050-ig pedig a helyreállításra szoruló ökoszisztémák l90%-át kell fedniük.
A helyreállítást a megjelölt minden ökoszisztémában (szárazföldi, tengerparti, édesvízi, erdei, mezőgazdasági és városi ökoszisztémák), beporzó populációk vonatkozásában is végre kell hajtani. Egy stratégiai helyreállítási terv kidolgozásához a tagállamoknak két év áll rendelkezésére.
„A mind kiterjedtebb környezethasználattal is járó emberi tevékenységek nyomán, a környezetre gyakorolt hatások a tágabb értelemben vett globalizáció részeként megsokasodtak, megnövekedtek, földi léptékűvé váltak” (Faragó, 2022). A természeti erőforrások növekvő kihasználása együtt jár a környezet egyre erőteljesebb terhelésével, a környezeti problémák súlyosbodásával, globális szintre emelkedésével. Egyre nagyobb az igény azonban társadalmi szinten is egy fenntartható(bb) fejlődésre, egy olyan világra, amely nem Földünk teljes kizsákmányolására törekszik, és ehhez hajlandó megfelelő jogi szabályozást is életbe léptetni.
Az UNESCO már 1970-ben elindította az „Ember és Bioszféra” (MAB) programot, majd 1972-ben megszervezték az ENSZ első környezetvédelmi világkonferenciáját is Stockholmban. Az első és egyben a legnagyobb hatású világmodell a Római Klub nevű tudós társasághoz köthető. A Klub 1968-ban jött létre, Aurelio Peccei olasz közgazdász magánkezdeményezésként. Céljukat szerint meg kívánják ismerni a földi rendszerek határait és azok kölcsönhatásait: „Olyan módon kívánjuk feltárni az emberi események menetét, amely hatni képes a kormányokra és népekre, és befolyásolja az emelkedő népesség, a növekvő környezetszennyeződés, a nagyobb zsúfoltság és a növekvő társadalmi összeütközések trendjét” (Donella és mtsai, 1982). A Római Klub felkérésére, a „világ problémáinak” elemzésére kifejlesztettek egy számítógépes programot (World3 modell), melynek segítségével lehetővé vált a globális gazdaságok alrendszereinek (népesség, élelmiszertermelés, ipari termelés, környezetszennyezés és a nem megújuló természeti erőforrások) és azok egymásra hatásainak vizsgálata (Rakonczai, 2003). A modell időskálája 1900-tól indul és 2100-ig tart, és bár a modellnek számos hibáját vetették fel később, bebizonyítja, hogy a jelen (70-es évek) gazdasági és társadalmi folyamatok belátható időn belül az emberiség katasztrófájához vezetnek pl. nyersanyaghiány és/vagy élelmiszerhiány következtében, de megemlítik a környezetszennyezések hatását is (Kerényi, 2011).
Ezt követte a Leontief-modell felállítása, amiben felteszik a kérdést, hogy vajon elkerülhetetlen-e a szennyeződés növekedése azzal, hogy fejlődik a gazdaság, másrészt mennyire lehet a környezeti károkat „gazdaságos” módon enyhíteni.
Sajnos ezen modellek első sorban a gazdasági és társadalmi feltételeket tartották szem előtt, így a környezetvédelmi szempontok sokáig háttérbe szorultak, az előírások nem szigorodtak.
A környezeti problémák súlyosbodása azonban jelezte a társadalom felé is, hogy sürgős beavatkozásra lesz szükség, számos konferenciát rendeztek a fokozódó veszélyek bemutatására, előtérbe került a fenntartható fejlődés ideája (ld. 2.6. fejezet). Azonban az utóbbi években az is megkérdőjeleződik, vajon lehetséges-e a természetes rendszerek és források fenntartása úgy, hogy közben nem sérülnek a társadalmi/gazdasági érdekek sem: mennyire érhető el a gazdasági növekedés és fogyasztás a környezet állapotának fenntartása mellett. A személyes felelősséget ezen kérdésben azonban nehéz jogilag is keretek közé szorítani a globális problémák esetén. Erre vetették fel az ökológiai lábnyom fogalmát (ld. 2.4. fejezet).
További ajánlott irodalom:
Magyarország környezeti állapotának részletes elemzésére jelen munka keretei között nem vállalkozhatunk, és ez nem is tűnik szükségesnek, hiszen azt arra hivatott szervezetek több szempontból rendszeresen elemzik és tárgyalják (pl. https://xn--krnyezetvdelem-jkb3r.hu/magyarorszag-kornyezeti-allapotarol-magyarorszag-kornyezeti-allapota, https://www.ksh.hu/apps/shop.lista?p_lang=HU&p_temakor_kod=U, https://www.nfft.hu/nffs-otodik-elorehaladasi-jelentese-2021-22 , https://web.okir.hu/hu/,
Ehelyett néhány olyan kulcsgondolatot kísérlünk meg összegyűjteni, amelyeknek nem volna szabad hiányozniuk a magyar fiatalok hazánkról alkotott ismeretei közül.
Magyarország nem a szédítő magasságok és mélységek, nem a végeérhetetlen rónaságok és tengerek, nem az érintetlen vadon erdőségek, a regényes sivatagok, sem a dübörgő vízesések vagy a hegycsúcsokon magasodó, mesebeli, tornyos várkastélyok sokaságának országa. Magyarország a mérsékelt, emberléptékű szépségek földje. Mindig új élményekre, extremitásokra és legekre vadászó fogyasztói újdonságkeresésünkben, a nagyvilág tévéképernyőkön és interneten áradó képeinek hatása alatt talán hajlamosak vagyunk kicsit lebecsülni és mint középszerűt, elhanyagolni hazánk tájainak szépségét és épségét.
Éppen ezért lehet egyesek számára meglepő, amikor geológus vagy ökológus szakemberek kijelentik, hogy Magyarország földje nemzetközi összevetésben is rendkívül változatosnak és gazdagnak számít. A kunhalmok maradványgyepeitől a bazaltorgonákig, az ex lege védett tőzeglápoktól a karsztbarlangokig, a szikes tavaktól a fajgazdag sziklagyepekig, vagy akár budapesti műemlékkertektől a vidéki árokpartokig: országunk a területéhez képest rendkívül sokszínű a természetközeli és a kultúrtájak, a földtani különlegességek és az élővilág tarkasága szempontjából is – még ha kétségtelenül kevés számú „legekkel” dicsekedhetünk is. Ha még tágabb pátriánk, a Kárpát-medence tájait is magunkénak érezzük, és figyelembe vesszük, akkor pedig még inkább elmondható mindez. Ez a sokféleségben rejlő gazdagság bizony érték, amelyre tudatosan kellene szemet nyitnunk, és persze meg is kellene ismernünk közelről minél többet a felsoroltak és a fel nem soroltak közül. (https://web.okir.hu/map/?config=TIR&lang=hu) Csak annak védelmét fogjuk szívünkön viselni, amit szeretünk, és csak azt szerethetjük, amit ismerünk is.
Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyarországi tájak ökológiai állapota európai viszonylatban még mindig elég jónak mondható, noha az ideálistól sajnos távolodunk, és biztonságban sem érezhetjük ezt a viszonylagosan még kedvező állapotot! Mégis: Nyugat-Európa szépen zöldellő, rendezett, első pillantásra sokszor idillinek tűnő kultúrtájai sok esetben messze elmaradnak táji egészség és ökológiai eredetiség szempontjából attól, ami a mi „elhanyagoltabb” tájainkon még mindennapos. Anglia bizonyos vidékein a természetvédőknek még nyáron is etetniük kell a helyi madárvilágot, olyannyira elszegényedett a növény- és rovarvilág, míg nálunk a téli etetés is csak akkor igazán indokolt, ha sokáig borít hótakaró erdőt-mezőt (vagy ha kertünkbe akarjuk szoktatni őket, hogy nyáron a rovarkártevők ritkításával hálálják meg a téli gondoskodást). Ökológus szakemberek olykor beszámolnak róla, hogy nyugat-európai kollégáik – ha valamilyen tudományos konferencia vagy egyéb összejövetel miatt hazánkba látogatnak, és az itthoniak kiviszik őket „terepre” – nem egyszer lenyűgözve hasalnak a fűbe, és valóságos elragadtatással vetik rá magukat virágra, bogárra, mert az útszéli árokpartokon is olyan gazdagságával találkoznak flórának és faunának, amilyet otthon csak hírből ismernek. Nem csak nemzeti parkjaink őrzik ezt a sokféleséget, hanem az sok helyen fellelhető még a „kertek alatt”, az ember lakta települések tőszomszédságában is. Sokan meglepődnének, hogy csak Budapest belterületén hány ökológiailag értékes, védelem alatt álló természeti kincs lelhető fel [https://budapest.hu/Documents/BP_helyi_vedett_ertekek_web.pdf], és a védelem alá nem tartozóknak számát sem tudjuk. Gyakorlatilag akármelyikünk kertjében mesebeli gazdagsággal állhat helyre a tájra jellemző élővilág – ha hagyjuk neki. Hívjuk fel diákjaink figyelmét, hogy szinte karnyújtásnyira rejtőzködik tőlük a sokféleségnek egy olyan kincsesbányája, amelyre joggal lehetnek – magyarokként – büszkék.
Magyarország földjének vizekben és talajokban bővelkedő gazdagsága nem csak közmondásos, de rajta élők mindennapi életlehetőségei szempontjából stratégiai fontosságú, alapvető kincs is. Ezek épségének, ökológiai egészségének megőrzése mindannyiunk szívügye kell legyen.
Sajnos az már nem mondható el, hogy a magyar társadalom derékhada manapság féltő gonddal óvná tájaink rejtett értékeit, egészségét és sokféleségét. Mindazzal együtt, amit fentebb felsoroltunk, az is igaz, hogy Magyarországon mára sok kicsinyke területen maradt csak jó ökológiai állapotú természetes élőhely. Különösen kevés a gyepterület, és ezen belül is alig van fokozottan védett terület. Ezek a mozaikdarabocskák általában igen sérülékenyek, például taposásra igen érzékenyek. Ugyanakkor több ilyen terület őriz a világon egyedülálló növény- és állatfajokat. A legtöbben egyáltalán nem is ismerik lakóhelyük környékét, nem tanulják meg értékelni épített és természetes környezetük gazdagságát. Gyakorlatilag soha nem mennek ki és időznek el a lakóhelyüket övező tájban. Ez még a vidéki emberre is igaz, aki ma már nem tölt kevesebb időt képernyő előtt, mint a városi, akinek elvileg messzebbre kellene mennie, hogy lássa a természetes környezetét. Ez persze világjelenség, nem csak a magyaroknak kellene visszalépniük a természeti valóság tereibe, de ettől még igen komoly probléma ez a fajta “tájvakság”, és a rövid távú érdekek mentén véghez vitt természetpusztítást megengedő közöny melegágya. Senki nem emel egykönnyen szót annak felperzselése ellen, amit nem szeret, és senki nem szeret meg olyasmit, amit sosem látott igazán.
Kibetonozott patakmedrek, illegális szemétlerakók, pöffeszkedő rezidenciákkal beépített — nem egyszer elvileg védett — hegyoldalak, kiirtott nádasok, eldózerolt lápvilág, levert fecskefészkek, szúnyoggyérítés ürügyén széles hatásspektrumú inszekticidekkel (vagy éppen motoros fűkaszával) gyilkolt rovarvilág, vadmadármérgezések és etikátlan vadászat, eltüzelt műanyagok füstjét levegőbe engedő lakossági kémények, természetközeli állapotú erdők tarvágása, természetes tájrészletekbe rondító luxusberuházások vagy a fajszegény gyepek és tájidegen nyitvatermő fák tartása a kertekben (ahol pedig embert-állatot tápláló tájfajta gyümölcsfáknak, zöldségnövényeknek és a tájainkra jellemző gazdag lágyszárú vegetációnak kellene nőnie a rá épülő rovar- és madárvilággal) – sajnos sokáig lehetne sorolni azokat az ökológiai kártételeket, amelyek a magyar lakosság aktív vagy passzív közreműködésével mennek végbe nap mint nap, s amelyekről még az sem mondható el, hogy nehezen kiváltható gazdasági kényszer állna a hátterükben, mint a mező- és erdőgazdálkodási vagy ipari gyakorlatok jelentős részének esetében. Sokszor egyszerűen csak cselekvéseink emberre és környezetre káros hatásainak nem ismerete, a figyelmen kívül hagyott természeti rendszerek idegensége húzódik meg a társadalmilag már-már szokásosnak tekintett tettek mögött.
A mező- és erdőgazdálkodási, valamint ipari tájhasználatokkal is óriási és egyre nagyobb adóssága halmozódik társadalmunknak országunk földjével szemben. Ilyen például a vegyszer, műtrágya- és gépierő-alapú, monokultúrás (szántóföldi és ültetvényes) mezőgazdálkodás talajpusztító gyakorlata, a felszín alatti vizek herdálása (párosulva a vízbázisoknak főleg a XX. században végbement jelentős elszennyezésével), a legeltető állattartás (fenntartható) formáinak visszaszorulása, a gátak közé szorított folyók egykori ártereinek tájidegen használata, az őserdei állapotú fás élőhelyek elenyésző számú és területű meghagyása, a nem egyszer védelem alatt álló területeken végbe vitt zöldmezős beruházások. Mind olyan tevékenységek felfüggesztése vagy ökológiai szempontból felelős újraszervezése bár nem egyszer komoly pénz- és időbeli ráfordítást továbbá szakértelmet igénylő, lassú megtérülésű vállalkozások lennének, hosszabb távon még mindig kifizetődőbb volna cselekedni, mint halogatni a romlás visszafordítását. Társadalmi akarat és döntéshozói szándék elengedhetetlen volna a megvalósításhoz. Az ehhez szükséges támogató társadalmi bázis megteremtésében nem tekinthetünk el a diákok megnyerésétől az ügynek, akik a nem túl távoli jövő szavazópolgárai, véleményformálói, döntéshozói lesznek.
Ezért minden nevelő felelőssége, hogy a felnövekvő korosztályok tudjanak legalább mindezen tényezők problematikus voltáról, még inkább pedig ezek alternatíváiról akkor is, ha jelenlegi tudásunk, rutinjaink, eszközeink ismeretében ezen alternatívák széleskörű bevezetése ijesztően nagy falatnak tűnhet is. Sok esetben éppen a fejekben lakó tájékozatlanság és tanult tehetetlenség képezi a legfőbb gátját új utak tevékeny keresésének.
Mert alternatíva már most is van számos, köztük olyanok is, melyek egyszerűbben is megvalósíthatóak. A regeneratív tájgazdálkodás, a szakaszoló legeltetés, a permakultúra, az ártéri gazdálkodás, szálaló erdőgazdálkodás, gyümölcsészet, a növényi kártevők biodiverzitás-alapú visszaszorítása, biológiai szúnyoggyérítés, vízmegtartás, talajok takarása és humuszosítása, komposzttoalett-használat, önellátási technikák, háztáji állattartás alapjai, közösség által támogatott mezőgazdaság (AMAP, CSA) mint termelési és gazdasági alternatívák – mind olyan múlt- vagy jövőbeli lehetőségek, melyekről akár csak mint elméleti lehetőségről legalábbis tudnia kellene minden felnövekvő magyarnak.
Addig is legalább kezdjük el vagy folytassuk tovább annak megszervezését, hogy minél több minőségi időt töltsünk közösségben lakóhelyünk természeti környezetében. Tudatosan, élményadó módon ismerjük meg azt, s ne csak nézzük, lássuk is a bennük megbúvó gazdagságot. Persze a gyakori és népes kint tartózkodás is jelenthet tehertételt a természetes környezetre, ezért annak minél kisebb nyomot hagyó, csendes formáit részesítsük előnyben, hisz ez is olyasmi, aminek közvetlen humánökológiai áldásai mellett pszichológiai, mentálhigiénés gyümölcsei is várhatók.